A Tongarinó crossing.
2011.02.17-20
A múlt hétvégén három napos túrában volt részem, ami azt jelenti, hogy pénteken iskola után három óra után indultunk és vasárnap este hét órára értünk vissza Aucklandbe. A Tongarinó National Park körübellül 400 km-re volt Aucklandtől. Az iskola végeztével jött értem a kisbusz összesen nyolcan voltunk a sofőrrel együtt, de az EF-től csak én voltam egyedül, de a többi emberke is külföldi diák volt, csak más iskolákból. A csapat: Estonia egy fő, két srác Paraguyból, kettő Brazíliából, meg egy fiatal srác az oroszoktól. Az utazási iroda pont ilyen utazásokkal foglalkozik, hogy külföldi diákokat visz el több helyszínre, és aránylag olcsóbban, mint a nagyobb irodák. De nagyon tetszett, mivel a sofőr volt az idegenvezető, túravezető, Ő is jött velünk a gyalogtúrára, csináltat a reggelit, vacsorát, rendezte a szálláson a dolgokat, ami saját szállása volt a cégnek, így csak mi voltunk ott. Olyan volt, mint egy hétvégi ház, meg minden kívánságunknak próbált eleget tenni. Este nyolc órára után érkeztünk a szállásra, de közbe megálltunk egy szupermarketnél, hogy be tudjunk vásárolni a holnap túrára. A szállás teljesen elfogadható Back-Baker szállás volt, igazából volt benne minden. Miután becuccoltunk Steve a vezető mindenkit oda hívott az előtérbe és mutatta a táskáját, hogy mit vigyünk magunkkal, mert az Orosz gyerek nagyon értetlenkedett. Hú az orosz gyereken állandóan nevetni kellett eszméletlen volt a srác. Steve kiborította a táskáját és elmondta, mit miért. Az orosz srácnak igazából semmi cucca nem volt a hegyi túrázáshoz, és nem is nagyon beszélte a nyelvet. A másnapi felkelés 6:30-kor volt majd egy gyors reggeli, persze megint müzli, hú…. de utálom már. Reggeli után irány a Tongarínó vulkán. Szombat volt és nagyon sokan voltak a kiindulási pontnál, nagyon népszerű ez a treck, mivel egy nap alatt teljesíthető és aránylag könnyen is, mivel lehet könnyebb utak közül választani. De a normál treck, amire mi is vállalkoztunk, az 19,4 km. A világ legszebb túrái közé sorolják. A 7-8 órás séta alatt vulkánok, krátertavak, hegyi pusztaságok erdők, vízesések, valamint forró vízü források tárulnak a szemünk elé. Új-Zéland legveszélyesebb vulkánjaként tartják számon, a White-Island után, bár az a parttól 48 km-re van így nem sok veszélyt jelent az embereknek. A Tongarínó legutóbb 1926-ban tört ki. A két hegycsúcs a Ngauruhoe és a Ruapehu. A 20. században a Nguruhoe számított aktívabbnak, 1954-es lávakiömlése a valaha tapasztalt legjelentősebb volt, utolsó „fellépésére” 1975-ben került sor. A másik hegy 1995-96-ban gőzt, hamut és port lövellt ki magából. Jelenleg az UNESCO világörökség részét képzik a hegyek. A felfelé vezető út nem okozott nagyobb gondot, de a lefelé, már annál inkább. A terület nem nagyon nevezhető zöldnek, érdekes erre felé a klíma is, az időjárás pillanatok alatt át tud változni, de nekünk szerencsénk volt. A gyalogtúrák nagyon tetszenek, bár jelenleg is úgy vonszolom magam után a lábamat, köszönhető a három hónap alatt teljesített sok túrának. Valahogy a jobb térdem szerencsétlenkedik, mostanában a lefelé vezető utak nem nagyon kedveznek neki, de mindegy. A lényeg hogy nagyon érdekes ez a terület, talán egy kicsit vészjósló, főleg mikor beletekint a kráterbe az ember, pirosas fekete a felülete és füstölög. Mikor a hegytetőn voltam a talajt megérintve meleget tapasztaltam, nem hiába nincs ezen e helyen egy darab növény sem, csak sziklás kavicsos talaj. A csúcs elég érdekes, mivel korlát sehol nincsen, csak szakadék, mindenki saját felelősségre mehet, persze az útvonalak ki vannak jelölve. Rengeteg olyan hely van, ami elég veszélyesnek mondható, meredek és könnyen megcsúszhatunk. A két hegycsúcs között egy érdekes kráter található, amin át kell gyalogolni, nagyon misztikus volt, mivel elég lapos, körbe magas hegyekkel, aránylag nagy is és teljesen kopár, legalább 30 perces séta volt, ráadásul bent volt a felhőbe, így olyan volt mind, ha nagyon erős ködbe sétálnánk egy sivatagba, ahol nagyon hideg van. Állítólag a Gyűrűk Urában lévő egyik jelenetet is itt a kráterbe forgatták. Kiérve gyönyörű kilátás nyílik a völgyre és az alattunk kúszó felhőkre. Majd a csúcsról lefelé az Emerald nevezetű smaragd hármas tavak tárulkoznak elénk. A tavakhoz levezető út az elég meredek kavicsos talaj, legalább 45 fokos lejtővel, talán azt mondhatom, hogy minden másodok ember legalább egyszer a hátsójára esve tapasztalta meg ezt. De az igazi szerintem, csak sokan sportcipőbe vágnak neki és az nem igen célszerű. A legmagasabb pont 1820 méter, a kilátás feledhetetlen. A túra rendesen próbára teszi az embert, teljesen kiizzadtunk, de nekivetkőzni nem nagyon lehet, mert aránylag hideg van, meg a felhőkben sétálva elég nedves is a levegő. A lefelé vezető út során többször kereszteztünk a hegyről lefelé csordogáló kristálytiszta patakok is, volt köztük hideg-meleg is. Az utolsó három km már egy sűrű erdőn keresztül vezetett. Felejthetetlen élményt nyújtott. Mikor felértünk a tetőre Steve visszafordult és visszament a kocsihoz, hogy fel tudjon venni minket a másik oldalon a túra után, mivel visszaút a kiindulási helyre 30 dodóba kerül fejenként helyi busszal. Miután végeztünk a túrával egy kicsi pihenés a célnál és ismét útra kerekedtünk. Steve mondta nekünk, hogy van itt egy híres vízesés, ami attól híres, hogy a Gyűrűk ura című filmbe itt forgattak egy jelenetet (Frodó halat fog, vagy valami halas jelenet, vagy mi, de én nem emlékszek rá, ha haza megyek, megnézem a filmet az biztos.) Nem volt nagy vízesés, de annál szebb. A turistáknak ki volt építve szépen egy korlátos rész, hogy tudjanak gyönyörködni a látványba. Hát szép-szép, mi is gyönyörködtünk benne egy darabig, de azon elmélkedtünk, hogy ha már itt forgatták ennek a híres filmnek az egyik jelenetét, emlékezetessé kéne tenni valahogy ezt a látogatást. Nem tellett bele sok időbe megoldottuk a dolgot, beleugráltunk a vízeséses tavacskába, persze fürdőruhánk, törölközőnk az nem volt, lerúgtuk a bakancsot levettem a pólót, oda adtam Stevenek a telefont aztán gatyásan, ami belefér. Nem foglalkoztunk mi semmivel, senkivel, a harmadik ugrásnál vettem észre, hogy a rövidnadrágom cipzáras részébe van a pénz, gondoltam nem érdekes, úgy is műanyagból van. Hozzáteszem, hogy ugyan hatalmas élmény volt megmártózni egy ilyen zuhatagos mini tavacskában, de a víz, az jéghideg volt. Utána folytattuk az utunkat vissza a szállásra csurom vizesen, de egész úton azon röhögtünk, hogy az Uruguayi gyereknek milyen szép piros, fehér szívecskékkel ellátott bokszeralsója van, amit a fürdőzés alatt viselt. Útközben beugrottunk még egy szupermarketbe, ahol a pénztárnál kicsit hülyének néztek, mikor elővettem a pénzemet, amiből csordogált patakokban a víz. Este Steve Steaket sütött nekünk, meg hozzá valami zöldséges burgonyás mixet, ami úgy nézett ki mint egy összecsomósodott főzelék, Magic-nek hívják, de jó volt. A grill is jó volt, bár hangsúlyozom, hogy fogalmuk sincsen mi az, hogy bepácolunk egy húst. A kolbász meg egyenesen csapnivaló! Az este sörözéssel zárult, majd éjfél felé nyugovóra tértünk, amúgy is hosszú volt a nap. Az emeletes ágyon felül aludtam alattam az Uruguay-i, akár hányszor fordultam egyet az ágyon a matracot tartó keresztlécek közül mindig leesett egy, rá az alattam lévőre, egyszer fejbe is találta az egyik, ekkor úgy döntöttem, hogy kimegyek az előtérben lévő kanapéra és azon töltöm a hátralévő időt, meg amúgy is nagy volt a horkolás, bár ez finom kifejezés inkább röfögött a gyerek álmába. Reggel kérdezte, hogy miért hagytam el az objektumot, csak annyit mondtam neki, hogy reggel tutira egymás karjaiba ébredtünk volna fel a leeső lécek miatt, amit mindenképp el akartam kerülni, jót röhögtünk rajta. Reggeli után Taupo város felé vettük az irányt. Taupo a Tongarinó Nemzeti Parkban található és itt található az ország legnagyobb tava, híres pisztrángozó hely, amit egy régi vulkánkitörés hozott létre. Gyönyörű gyorsfolyású patakok is tartoznak hozzá. Az egyik gyorsfolyású folyóba megmártóztunk, egy olyan helyen, ahol a folyóba belecsatlakozik egy forró vizű patakocska, hasonló volt mind a termálvizes fürdőzés csak ennek nem volt szaga. A folyóba úszni nem igazán lehet, hiába úsztam az árral szemben teljes erővel, folyamatosan lesodort. A folyóban lévő kövek furcsa módon nagyon könnyűek. A fürdőzés után Steve elvitt minket a Huka vízeséshez, ami ugyan nem magas, viszont széles és óriási a vízhozama. Mielőtt megálltunk a kocsival, csak annyit mondott, hogy lehetőleg ide ne ugráljunk bele, mert Bye-Bye, nem éljük túl. Gyönyörű látvány volt, majd ez után Auckland felé vettük az irányt, este Norman Marhasülttel várt, meg Ausztrál vörösborral.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése