Hazaút

Az utazás.

Most már így, utólag visszagondolva azt mondom, hogy sajnos eljött a Február 26-a , ami a hazautazás dátumát jelenti. Nagy nehezen összeszedtem a cuccomat, már pénteken, próbáltam úgy pakolni, hogy nehogy túllépjem a súlykorlátot. Sajnos valami miatt pénteken éjszaka nem sikerült három óránál többet aludnom, nem tudom, hogy miért, így nagyon fáradt voltam, mikor neki kezdtem a nagy utazásnak. Norman kivitt a repülőtérre 11 kor, mivel a repülő 14:40-kor indult Aucklandből. A légitársaság a Cathay Pacific Airways volt, a repülő egy Boeing 747-400-as Jumbo Jet, szerencsére most nem volt tele annyira, mint mikor érkeztem. Az út eseménytelen volt, közvetlenül nem ült mellettem senki, így volt nagy helyem terpeszkedni, bár a check-in-nél beraktak középre, amit csak később vettem észre, de beszállás előtt sikerült rajta változtatnom. A repülőút Hong-Kong-ba 11 órás dög unalom volt. Szerencsére komoly szórakoztató elektronika tartozik minden üléshez képernyővel, és rengeteg lehetőséget lehet használni időtöltés gyanánt, ráadásul még konnektor is volt, így a laptopot is tudtam használni. Bár 11 óra folyamatos tévézés után már szédül az ember. Hong-Kong-ban könnyen ment az átszállás, mert volt négy és fél órám. A következő utam a Hong-Kong- Milánó járat Boeing 777-300-ER-je volt. Egy ember híján tele volt a gép, ami azt jelenti, hogy 300-an voltunk. El kell mondanom, hogy jobban tetszett, mint a Jambó sokkal halkabb volt. Sajnos a menetidő itt 13,5 órára sikeredett, ami nagyon hosszú úgy, hogy egy három éves kínai kisgyerek ült mellettem, aki nem bírt magával egész úton, az anyja meg nem foglalkozott vele. Ha valaki ilyen csapdába esik a jövőben, garantálom, hogy almaleves lesz a gatyája. Mondhatom, hogy rémálom, volt, főleg úgy, hogy mögöttem volt már egy-pár óra utazás, de mindegy, bár a 13,5 óra amúgy is egy gyötrelem. Reggel fél 7-kor értünk Milánóba, ahol ismét egy 13,5 órás várt rám, csak a földön, mivel a Malév csak 20 óra után méltóztatik indulni. Sajnos Milánóba megérkezve hideget tapasztaltam, így majdnem a zokogás kerülgetett. A városba nem mentem ki mert rossza volt az idő kabátom meg nem nagyon volt, így a 13,5 órát a tranzit váróban töltöttem, és farkasszemet nézetem az órával. Nagyon kemény volt mondanom sem kell. Mikor eljött az este, sikeresen megérkezett a budapesti járat is. Beszállás után leültem a helyemre és vártam az indulást. Majd odajött a stuvi megkérdezte, a nevemet és közölte velem, hogy az én helyem a pilótafülkében lesz. Köszönöm Vili bácsi!
Hát kimondhatatlanul boldog voltam. Az indulás kicsit nehézkesen ment, a gépen lévő vadászfegyverek miatt, amit egy csapat vadász adott fel, és a vámosoknak nem tetszett valami, így 30 perces késéssel tudtunk csak indulni. A repülő indítása AirStarter indítóval történt, mivel nem volt GPU. Miután megérkeztünk Ferihegyre és kinyitotta a pilóta az ablakot, akkor szembesültem azzal, hogy milyen hideg is van, ami nagyon elkeserített. A repülőtéren várt a család és fél 2 re értünk haza. Sajnos aludni nem nagyon tudtam, mivel a bioritmuson teljesen felfordult. Sajnos ezzel véget ért és lezárult egy három hónapos, kimondhatatlanul eseménydús történetem, remélem mindenkinek okoztam ezzel egy-két kellemes percet. Remélem a jövőben lesz még lehetőségem utazni, amit megoszthatok majd ismét mindenkivel.
Üdvözlet mindenkinek!

A hosszú utazás

Boeing 777-300ER

Boeing 747-400



A felhők felett

Aucklandből startolva

Ebéd a repülőn

A hátralévő idő elég elkeserítő

Bye-bye New-Zeland

Jumbo-Jet

Utolsó vacsora

Normen és Loic

A sokat emlegetett Normannal

az utolsó vacsora.

Utolsó napok

Új-Zéland

Az elmúlt három hónapot összefoglalva, igazából nem bántam meg, hogy eljöttem ide. A világ legszebb helyének tartom jelenleg ezt a földrészt, persze biztos vannak még szép helyek máshol is, de nekem nagyon megtetszett, és megszerettem ezt az ország. A nyelvtanulás hasznos dolog, mégsem érzem azt, hogy nagyon tökéletesen beszélném a nyelvet, pedig biztosan ragadt rám valami az elmúlt hónapokban.

Annyi minden lenne még, amit meg szeretnék megnézni ebben az országban, de sajnos anyagi forrásaim, na meg az idő sajnos nem engedi már. Remélem egyszer sikerül még visszatérnem és felfedezhetem ennek a tájnak az általam nem látott részeit. Igazából nem nagyon unatkoztam az elmúlt hetekben, rengeteg dolog történ az elmúlt időszakban, sok mindent megtapasztaltam, kicsit ki tudtam szakadni az otthoni világból, mindig volt valami értelmes dolog, mivel kifogyhatatlan természeti szépséggel rendelkezik ez a vidék. Sajnos ehhez képes mi nagyon nagymértékben le vagyunk maradva minden tekintetben, még ha nem is a fizetéseket nézem, akkor is. Az életstílus itt teljesen másképp működik, az emberek törekszenek az egészséges táplálkozásra, rendszeresen sportolnak, és nem űznek sportot a piálásból, mint nálunk egyesek, és a dohányzás nem nagy divat erre felé. Hiába vagyunk, szegény ország sok dologban csak a hozzáállásunkkal van probléma. De ennek ellenére az kell mondanom, hogy szeretem Magyarországot, és mint magyarként, még mindig otthon a legolcsóbb a megélhetés!!!! Itt sajnos magyar átlagfizetésből igen nehezen lehetne megélni, az Új-Zélandiaknak viszont pont jó. Az élelmiszerárak úgy gondolom kicsit drágábbak, mint otthon, de bizonyos termékek hasonlóak, de a benzin olcsóbb. A víz az drágának mondható, a 100%-os narancslé és az ásványvíz között csak 0,5-1 dollár különbség van. Sajnos így visszatekintve gyorsan elment ez a három hónap és vissza kell menni Magyarországra, bár vannak dolgok, amik már nagyon hiányoznak, de szívesen maradnék még az igazat megvallva. Az ország Lakossága jelenleg 4,2 millió és főleg a nagyobb rész itt lakik az északi szigeten. A déli szigeten ha kocsikázik valaki, lehet hogy egy napig nem jön vele szembe senki. A birkák száma sokkal nagyobb, mint a lakosok száma. Az utazgatás, túrázás itt másképp működik, mint otthon bár ez egyrészt köszönhető a területi adottságoknak, minden prospektus, térkép ingyenes. Mikor tervezgettem, hogy hava szeretnék menni, bementem a turista centerbe, és kiválogattam magamnak a térképet, prospektust, és teljesen ingyenes. Minden túraútvonalra komoly térképpel indultam. A szálláshelyek keresésére van egy 1110 oldalas könyv, persze ez is ingyen, és ebben megtalálja mindenki a magának valót az egész országra vonatkozóan, nagyon hasznos, az olcsó hátizsákos szállástól az öt csillagos hotelig. Nem is kell ide útikönyvekkel felszerelve érkezni, csak felesleges súly. Az Új-Zéland-i minimálbér nettó 13 dollár óránként, ami 2080 Ft jelent. Az átlagkereset 20-30 dollár óránként. Sokan mondják, hogy szívesen kiköltöznének ide, mert itt könnyebb az élet, ami igaz is, de már csak akkor, ha van rendes munka és fizetés. Sajnos itt sem kolbászból van a kerítés! Bár az emberek sokkal barátságosabbak, mint nálunk, és sokkal könnyebben lehet itt alkalmazkodni.

Az iskolában rengeteg barátra sikerült szert tennem a világ minden tájáról, érdekes volt megtapasztalni, hallani, mennyire másképp működnek a dolgok, kultúrák, szokások más országokban. Jó volt egy olyan csapatban tanulni, ahol azonos feltételekkel vannak az emberek különféle helyekről. Hozzá kell szokni az itteni életritmushoz, ami az elején nem könnyű, mert teljesen más közeg. Azokat az embereket sokkal könnyebb megérteni, akiknek tanult az angol nyelvtudásuk, nem pedig eredeti. Gondolok itt Normannra, akinek három hónap után sem értem teljesen a mondandóját. Egyszerűen elharapják a szavakat, és sokszor úgy beszélnek, mind, ha egy marék kavics lenne a szájukban, persze az osztálytársakkal teljes az egyetértés.

Nagyon örülök annak, hogy nagyon sok olvasóm, követőm volt az elmúlt hetekben, nem gondoltam volna, hogy ilyen sikeres lesz a blogom és hogy ilyen sokan fogják majd olvasni. Igazából magamnak írtam, meg a családnak, mert egy idő után elfelejti a részleteket az ember és nem emlékszik rá évek múlva, de örülök neki, hogy ennyi embert érdekel a sorsom, illetve Új-Zéland. Pontosan láttam mikor, hol és hányan nyitották meg, napra, hónapra pontosan és néha csodálkoztam is rajta milyen népszerű. Köszönöm az érdeklődést mindenkinek! Köszönöm a pozitív hozzáállást mindenkinek, de főleg Reninek, Szüleimnek, Reni szüleinek, meg minden családtagnak, ismerősnek. A haza vezető út 45 órán keresztül fog tartani a várakozásokkal együtt, bevallom, őszintén nem várom! Imádok repülni, de a repülésnek ezen fajtája már nagyon unalmas és nagyon sok egyszerre. De megéri! A hazaúttól tartok egy kicsit, mivel túlsúlyos lesz a bőröndöm, és csak 20 kg adható fel, 3 kg a tolerancia elvileg, utána meg lehúzzák rólad a bőrt anyagilag. Ezek a Kínaiak tiszta idióták…. három hónapig itt vagyok, 23 kilóval? Más légitársaságoknál, például tavaly utaztunk Condorral ahol, ha 30 nap feletti volt az utazás, akkor 30 kiló a megengedett súly, meg minden más légitársaságnál is így működik. Persze itt vihetek többet, csak kilónként fizetek 12000 Ft-ot USA dollárban, mivel a 4-es zónából megyek a 3-as ba, azt gondolom drága lesz a történet. Legfeljebb majd Őzike szemekkel nézek a check-in-nél, és megmondom neki, tudom ám hogy van ez! Hasonló a munkaköröm. Na mindegy…

Volt olyan, aki kérdezte tőlem, hogy megéri e kijönni egy ilyen típusú nyelviskolába. Azt kell, hogy mondjam, hogy egy hónapra semmiképp! Ezek az iskolák szemeszterre, tanévre vannak kitalálva, ami azt jelenti, hogy 6-9 hónapos kurzusok vannak, és Jan 3-án illetve Szept. 23-án kezdődnek. Ekkor a delikvens megírja a felmérő tesztet és onnantól kezdve lépésről lépésre halad, könyvről-könyvre és folyamatos a fejlődés. Aki csak rövidebb időre érkezik, annak felmérik a nyelvtudását, aztán hozzácsapják valamelyik csoporthoz, mint ahogy engemet is és elkezdek, egy könyvet a közepén mondjuk. Nehezebben tud belerázódni az ember, nehezen veszi fel a ritmust. A mai napig nem értem, hogy az elején hogy a francba kerültem magas szintre mikor a nyelvtudásom meg sem közelítette azt. Aztán saját kérésre váltottam alacsonyabb szintre, ami jobb volt aztán, de ott megint új könyv, új tanár meg osztálytársak. Persze havonta felmérik a változást tesztekkel és újra keverik a csapatot ha kell, de nekem kicsit össze-viaszának tűnt. Tehát ilyen szempontból a rövidtáv nem igazán jó, de ennek ellenére nagyon sokat tanul az ember. Bár a szemeszter ára a csillagos eget karcolja! Nekem valahogy az iskola után jobban ment a tanulás, társalgás. Ennek ellenére az iskola nagyon jól szervezett és a tanárok nagyon jók. Az a baj, hogy mire elkezdi élvezni az ember, eltelik az idő és menni kell haza, de valahogy így van ez rendjén. Aki viszont 9 hónapra jön, annak garantált a nyelvtudás, bár az egy kész vagyonba kerül. Hiába fizeti ki előre az ember az iskolát, úgy hogy hétközbe félpanzió, hétvégén teljes ellátással, bárhova mész, bármit csinálsz mindenért fizetsz, mint mindenhol.

Sajnos a héten történt egy szörnyű katasztrófa Christchurchben, és jelenleg 75 a halottak száma és még mindig keresnek legalább 300 embert, akik a romok alatt rekedtek. Mielőtt kijöttem vacilláltam, három nagyváros közt, hogy hova jöjjek, az egyik Christchurch volt, csak más nyelviskola, viszont olcsóbb volt, mint az EF. Ezt csak azért mondom, mert egy nyelviskola is összedőlt. Talán szerencsésnek mondhatom magam. Elég nagy a felfordulás itt, bár Aucklandbe nem tapasztalunk belőle semmit, de a rádió, tévé folyamatosan ezzel foglalkozik.

Ez az utolsó előtti blog bejegyzésem, mivel az utolsót már otthonról fogom írni, ha haza értem. Írok pár sort az utazásról, és ezzel bezárul a történet.

Szép Napot!

Tongarinó

Tapo

A szakértők gondolom tudják, hogy mi ez?

Készül az új rész! Talán még idén látni fogjuk

A Taupo tó a háttérbe

Kicsit hideg volt.

A vízcsobogás hangja is lenyűgöző.

Pihenés a kövön

Tongarinó

Tongarinó crossing

A Tongarinó crossing.

2011.02.17-20

A múlt hétvégén három napos túrában volt részem, ami azt jelenti, hogy pénteken iskola után három óra után indultunk és vasárnap este hét órára értünk vissza Aucklandbe. A Tongarinó National Park körübellül 400 km-re volt Aucklandtől. Az iskola végeztével jött értem a kisbusz összesen nyolcan voltunk a sofőrrel együtt, de az EF-től csak én voltam egyedül, de a többi emberke is külföldi diák volt, csak más iskolákból. A csapat: Estonia egy fő, két srác Paraguyból, kettő Brazíliából, meg egy fiatal srác az oroszoktól. Az utazási iroda pont ilyen utazásokkal foglalkozik, hogy külföldi diákokat visz el több helyszínre, és aránylag olcsóbban, mint a nagyobb irodák. De nagyon tetszett, mivel a sofőr volt az idegenvezető, túravezető, Ő is jött velünk a gyalogtúrára, csináltat a reggelit, vacsorát, rendezte a szálláson a dolgokat, ami saját szállása volt a cégnek, így csak mi voltunk ott. Olyan volt, mint egy hétvégi ház, meg minden kívánságunknak próbált eleget tenni. Este nyolc órára után érkeztünk a szállásra, de közbe megálltunk egy szupermarketnél, hogy be tudjunk vásárolni a holnap túrára. A szállás teljesen elfogadható Back-Baker szállás volt, igazából volt benne minden. Miután becuccoltunk Steve a vezető mindenkit oda hívott az előtérbe és mutatta a táskáját, hogy mit vigyünk magunkkal, mert az Orosz gyerek nagyon értetlenkedett. Hú az orosz gyereken állandóan nevetni kellett eszméletlen volt a srác. Steve kiborította a táskáját és elmondta, mit miért. Az orosz srácnak igazából semmi cucca nem volt a hegyi túrázáshoz, és nem is nagyon beszélte a nyelvet. A másnapi felkelés 6:30-kor volt majd egy gyors reggeli, persze megint müzli, hú…. de utálom már. Reggeli után irány a Tongarínó vulkán. Szombat volt és nagyon sokan voltak a kiindulási pontnál, nagyon népszerű ez a treck, mivel egy nap alatt teljesíthető és aránylag könnyen is, mivel lehet könnyebb utak közül választani. De a normál treck, amire mi is vállalkoztunk, az 19,4 km. A világ legszebb túrái közé sorolják. A 7-8 órás séta alatt vulkánok, krátertavak, hegyi pusztaságok erdők, vízesések, valamint forró vízü források tárulnak a szemünk elé. Új-Zéland legveszélyesebb vulkánjaként tartják számon, a White-Island után, bár az a parttól 48 km-re van így nem sok veszélyt jelent az embereknek. A Tongarínó legutóbb 1926-ban tört ki. A két hegycsúcs a Ngauruhoe és a Ruapehu. A 20. században a Nguruhoe számított aktívabbnak, 1954-es lávakiömlése a valaha tapasztalt legjelentősebb volt, utolsó „fellépésére” 1975-ben került sor. A másik hegy 1995-96-ban gőzt, hamut és port lövellt ki magából. Jelenleg az UNESCO világörökség részét képzik a hegyek. A felfelé vezető út nem okozott nagyobb gondot, de a lefelé, már annál inkább. A terület nem nagyon nevezhető zöldnek, érdekes erre felé a klíma is, az időjárás pillanatok alatt át tud változni, de nekünk szerencsénk volt. A gyalogtúrák nagyon tetszenek, bár jelenleg is úgy vonszolom magam után a lábamat, köszönhető a három hónap alatt teljesített sok túrának. Valahogy a jobb térdem szerencsétlenkedik, mostanában a lefelé vezető utak nem nagyon kedveznek neki, de mindegy. A lényeg hogy nagyon érdekes ez a terület, talán egy kicsit vészjósló, főleg mikor beletekint a kráterbe az ember, pirosas fekete a felülete és füstölög. Mikor a hegytetőn voltam a talajt megérintve meleget tapasztaltam, nem hiába nincs ezen e helyen egy darab növény sem, csak sziklás kavicsos talaj. A csúcs elég érdekes, mivel korlát sehol nincsen, csak szakadék, mindenki saját felelősségre mehet, persze az útvonalak ki vannak jelölve. Rengeteg olyan hely van, ami elég veszélyesnek mondható, meredek és könnyen megcsúszhatunk. A két hegycsúcs között egy érdekes kráter található, amin át kell gyalogolni, nagyon misztikus volt, mivel elég lapos, körbe magas hegyekkel, aránylag nagy is és teljesen kopár, legalább 30 perces séta volt, ráadásul bent volt a felhőbe, így olyan volt mind, ha nagyon erős ködbe sétálnánk egy sivatagba, ahol nagyon hideg van. Állítólag a Gyűrűk Urában lévő egyik jelenetet is itt a kráterbe forgatták. Kiérve gyönyörű kilátás nyílik a völgyre és az alattunk kúszó felhőkre. Majd a csúcsról lefelé az Emerald nevezetű smaragd hármas tavak tárulkoznak elénk. A tavakhoz levezető út az elég meredek kavicsos talaj, legalább 45 fokos lejtővel, talán azt mondhatom, hogy minden másodok ember legalább egyszer a hátsójára esve tapasztalta meg ezt. De az igazi szerintem, csak sokan sportcipőbe vágnak neki és az nem igen célszerű. A legmagasabb pont 1820 méter, a kilátás feledhetetlen. A túra rendesen próbára teszi az embert, teljesen kiizzadtunk, de nekivetkőzni nem nagyon lehet, mert aránylag hideg van, meg a felhőkben sétálva elég nedves is a levegő. A lefelé vezető út során többször kereszteztünk a hegyről lefelé csordogáló kristálytiszta patakok is, volt köztük hideg-meleg is. Az utolsó három km már egy sűrű erdőn keresztül vezetett. Felejthetetlen élményt nyújtott. Mikor felértünk a tetőre Steve visszafordult és visszament a kocsihoz, hogy fel tudjon venni minket a másik oldalon a túra után, mivel visszaút a kiindulási helyre 30 dodóba kerül fejenként helyi busszal. Miután végeztünk a túrával egy kicsi pihenés a célnál és ismét útra kerekedtünk. Steve mondta nekünk, hogy van itt egy híres vízesés, ami attól híres, hogy a Gyűrűk ura című filmbe itt forgattak egy jelenetet (Frodó halat fog, vagy valami halas jelenet, vagy mi, de én nem emlékszek rá, ha haza megyek, megnézem a filmet az biztos.) Nem volt nagy vízesés, de annál szebb. A turistáknak ki volt építve szépen egy korlátos rész, hogy tudjanak gyönyörködni a látványba. Hát szép-szép, mi is gyönyörködtünk benne egy darabig, de azon elmélkedtünk, hogy ha már itt forgatták ennek a híres filmnek az egyik jelenetét, emlékezetessé kéne tenni valahogy ezt a látogatást. Nem tellett bele sok időbe megoldottuk a dolgot, beleugráltunk a vízeséses tavacskába, persze fürdőruhánk, törölközőnk az nem volt, lerúgtuk a bakancsot levettem a pólót, oda adtam Stevenek a telefont aztán gatyásan, ami belefér. Nem foglalkoztunk mi semmivel, senkivel, a harmadik ugrásnál vettem észre, hogy a rövidnadrágom cipzáras részébe van a pénz, gondoltam nem érdekes, úgy is műanyagból van. Hozzáteszem, hogy ugyan hatalmas élmény volt megmártózni egy ilyen zuhatagos mini tavacskában, de a víz, az jéghideg volt. Utána folytattuk az utunkat vissza a szállásra csurom vizesen, de egész úton azon röhögtünk, hogy az Uruguayi gyereknek milyen szép piros, fehér szívecskékkel ellátott bokszeralsója van, amit a fürdőzés alatt viselt. Útközben beugrottunk még egy szupermarketbe, ahol a pénztárnál kicsit hülyének néztek, mikor elővettem a pénzemet, amiből csordogált patakokban a víz. Este Steve Steaket sütött nekünk, meg hozzá valami zöldséges burgonyás mixet, ami úgy nézett ki mint egy összecsomósodott főzelék, Magic-nek hívják, de jó volt. A grill is jó volt, bár hangsúlyozom, hogy fogalmuk sincsen mi az, hogy bepácolunk egy húst. A kolbász meg egyenesen csapnivaló! Az este sörözéssel zárult, majd éjfél felé nyugovóra tértünk, amúgy is hosszú volt a nap. Az emeletes ágyon felül aludtam alattam az Uruguay-i, akár hányszor fordultam egyet az ágyon a matracot tartó keresztlécek közül mindig leesett egy, rá az alattam lévőre, egyszer fejbe is találta az egyik, ekkor úgy döntöttem, hogy kimegyek az előtérben lévő kanapéra és azon töltöm a hátralévő időt, meg amúgy is nagy volt a horkolás, bár ez finom kifejezés inkább röfögött a gyerek álmába. Reggel kérdezte, hogy miért hagytam el az objektumot, csak annyit mondtam neki, hogy reggel tutira egymás karjaiba ébredtünk volna fel a leeső lécek miatt, amit mindenképp el akartam kerülni, jót röhögtünk rajta. Reggeli után Taupo város felé vettük az irányt. Taupo a Tongarinó Nemzeti Parkban található és itt található az ország legnagyobb tava, híres pisztrángozó hely, amit egy régi vulkánkitörés hozott létre. Gyönyörű gyorsfolyású patakok is tartoznak hozzá. Az egyik gyorsfolyású folyóba megmártóztunk, egy olyan helyen, ahol a folyóba belecsatlakozik egy forró vizű patakocska, hasonló volt mind a termálvizes fürdőzés csak ennek nem volt szaga. A folyóba úszni nem igazán lehet, hiába úsztam az árral szemben teljes erővel, folyamatosan lesodort. A folyóban lévő kövek furcsa módon nagyon könnyűek. A fürdőzés után Steve elvitt minket a Huka vízeséshez, ami ugyan nem magas, viszont széles és óriási a vízhozama. Mielőtt megálltunk a kocsival, csak annyit mondott, hogy lehetőleg ide ne ugráljunk bele, mert Bye-Bye, nem éljük túl. Gyönyörű látvány volt, majd ez után Auckland felé vettük az irányt, este Norman Marhasülttel várt, meg Ausztrál vörösborral.

Ebbe mártóztunk.

A túra kezdetét jelző tábla.

Az egyik kráter.

A csúcson.

Furcsa kinézete van.

Smaragd-tavak.

Útvonal.

A lefelé vezető út.

Visszatekintve.

Már csak 3,1 km

Fördőhely.

Huka vízesés.

Huka

A következő frissítés csütörtökre várható!

További Szép Napot Mindenkinek!

képek

A képek elérhetőek egyben az alábbi linkre kattintva:

https://picasaweb.google.com/102726005820472334375/Giannie?authkey=Gv1sRgCOGQu4-hjq7pTA#

Alkonyat Queenstownból szemlélve.

A déli szigeten amerre néz az ember, mindenhol birka. Új-Zélandon a lakosok száma alacsonyabb, mint a birkák száma.

Queenstown.

Elérkezett a nap, és felkerekedtem a nagy utazásra. A repülő 14:35 kor indult Aucklandból. A légitársaság az AirNew-Zeland volt egy régi Boeing 737-300-assal. A repülőtérre busszal mentem ki, mert az volt a legolcsóbb, de teljesen megfelelő volt és megvettem a visszaútra is a jegyet. A felszállás jó volt kicsit az unalmastól eltérő, mivel ahogy elemelkedtünk egyből kifordult a gép elég élesen.

A repülő tele volt szinte, ráadásul a folyosó mellett ültem hátul, így sajnos nem sokat láttam a tájból, de nem nagyon izgattam magam, mert tudtam, hogy nemsokára átpattanok az én világomba egy Cessnába és látni fogom az egészet premier plane. A repülő, ahogy közeledett a leszálláshoz, egy völgybe ment, mivel balról-jobbról kinézve hegyek voltak nem is olyan messze. Elég érdekes a megközelítési eljárás, egy völgybe megy a repülő leszállás előtt a hegyek közt. Azon gondolkoztam milyen lehet az eljárás, ha vészhelyzet van? Biztos izgi…

A repülőtér nem olyan nagy, de nagyon jól nézett ki, miután felvettem a csomagomat láttam egyből, hogy merre is van a repülőklub, ahol lefoglaltam a gépet. Kb. 200 métert kellett gyalogolnom.

Hangsúlyozom ELLENŐRZÖTT repülőtér, mégis simán a kisgépes részről bejutattam az ÜZEMI területre (persze pilóta papírral csak) mindenféle id….k által kitalált tapizás, eljárás nélkül, és mégis működik a dolog!!!! Külön vannak a kisgépesek és senkit nem zavarnak a nagygépes résznél, csak azonos pályáról szállnak fel. Persze a terminálba megvolt a szokásos rutin, amivel nem is volt semmi gond. De a repülőklubnál semmi, csak az, hogy Üdvözlünk, késszen, állsz? Kérdeztem, hogy kéne repterv mivel ellenőrzött repülőtér, a Pilóta kolléga majdnem elkezdett röhögni. Magyarország ilyen szempontból sokkal bonyolultabb, mivel szellemileg retardált emberek irányítják az országot, akiknek annyi eszük van, mint egy marék szárított lepkének, és minden túl van komplikálva úgy, hogy saját magunk is elveszünk a dolgokba és azt sem tudjuk már a végén, hogy mi is a dörgés, magunkat szívatjuk le, senki mást! (Tisztelet a kivételnek!)

A recepciós srác mondta, hogy az emberem még nem érkezett meg, de nem is volt még 17: 00, így vártam kint a teraszon. Majd tíz perc elteltével megérkezett pontosan a Cessna 172-es. Kiugrott belőle egy váll lapos srác és integetett, mintha már régóta ismernénk egymást. Megtankolta a gépet, aztán feljött a teraszra. Kérdezte, hogy mit szeretnék, én meg elmondtam neki az igényt, hogy a Milford-Soundot szeretném megtekinteni és hogy mennyit szánok rá. Persze az árakat tudtam, előre mert már le lett levelezve. Bepattantunk a talicskába aztán GO. Forgalom azért nagyobb volt, mint Sármelléken, rengeteg helikopter, cikázott össze-vissza, mint a molylepkék. Java rész mindegyik a Milford túrákat repül az utasokkal, télen meg hordják fel a síelőket a különböző hegycsúcsokra. A repülőben nem volt semmi ismeretlen, de a tájban annál inkább. Mivel magasan van a reptér full gázzal mentünk elég sokáig. A táj elbűvölő egyszerűen nem lehet vele betelni, szerencsére az időjárásra nem volt panasz bár, mikor leereszkedtünk a Milfordnál a hegyek közé, a Rock&Roll-tól lett egy két homályos fotó. Néha úgy éreztem mikor közel repültünk egy hegycsúcshoz, hogy húzna magához, elkezdem lógatni az ellenkező irányba, néha volt egy-két lórúgás, de amúgy semmi különös, bár a hegyvidéki repülés errefelé egy 5 órás átképzést jelent, amit nem is csodálok. Quenstownból felszállva felemelkedtünk 7500 feetre de a hegycsúcsok még akkor is karcolták néha a seggünket. Kérdeztem az emberemtől, hogy mi az eljárás vészhelyzet esetén? Nem igazán kaptam megfelelő, megnyugható választ. Feltettem máshogy a kérdést: Veszélyes erre felé repülni? Yesss. Ok pont erre voltam kíváncsi. Mivel ha leáll a motor, akkor még a térdre-imára sincsen idő, mivel meredek hegycsúcsok mindenhol, sima talaj sehol. Persze mentő mellényt kellett viselni, mert hát, vagy hegy, vagy víz, vagy a reptér. Megkerültük a kérdéses területet és lesüllyedtünk alacsonyabbra, rengeteg vízesést lehetett látni nagyon gyönyörű volt, volt, hogy hátszélbe 140 csomóval is hasítottunk, de szembeszélbe kapartunk, mint a Foxi-Maxi. A Milford után elrepültünk a legnagyobb vízesés felé is, ami már nem annyira látogatható a turisták által, mivel olyan helyen van. Kb. 540 méteres vízesés három lépcsőben, ami a csúcsok között lévő hatalmas tóból indul. Na az már nem semmi, bár megnéztem volna a földről is ahol becsapódik a víz, de sajnos erre már nem volt lehetőségem. Fantasztikus látvány. Ezután vissza a repülőtérre, másfél órát sikerült letekerni a hegyek közt, fantasztikus élmény volt, kár, hogy nem oszthattam meg senkivel, mivel volt még két szabad hely a repcsiben. Megmondom őszintén, hogy én teljesen megkeveredtem, mert mindenhol csak hegy volt ammere a szem ellát, persze emberem mindig mondta az új irányt. Érdekes módon mikor vissza értünk a reptérre mindenki eltűnt, minden bezárt, de ez nem nagyon zavart. Kérdeztem a Safety pilóta sráctól, hogy nem vágyik e nagyobb repülőre, de azt mondta, hogy talán egyszer, jelenleg nem. Hát valahogy megértem, mivel ezt a tájat nem nagyon lehet megunni. Fizettem és eljöttem elégedetten. Visszamentem a terminálhoz, és megvártam a következő buszt, ami bevitt a városközpontba. Egyedül voltam az elején, a buszon, így előre ültem a sofőrhöz és beszélgetésbe bonyolódtunk, miután kiderült, hogy siklóernyőzik. Elég közvetlen volt. A város nagyon gyönyörű, kicsi, de igen nagy a mozgás, főleg este. Rengeteg hátizsákos turistával az élen.

Az egész város a hátizsákosokból, turistákból él. Ennek köszönhetően rengeteg sportbolt, utazási iroda meg túrafelszereléssel foglalkozó üzlet meg étterem, ajándék bolt, na meg Back Packers szállás, de meg van a maga varázsa az egész városnak.

A szállással annyira nem voltam megelégedve, mivel 8 ágyas szobába voltam, ezzel nem is lett volna gond, de éjjel háromkor még nem tudtam aludni, mert akkor a ricsaj mindenhol, mintha délután lenne.

Mikor beléptem a szobába két húszon éves holland fogadott rövid bemutatkozás, aztán csak annyit mondtak, hogy a hűtőbe ott van a sör, aztán sodorták tovább a cigarettát. Na, szóval nem az én világom, de nagyon rendesek voltak, Csak pihenni nem lehetett, mert jött be a többi félnótás. Elmentem velük, mert nagyon hívtak, de ittam egy sört aztán udvariasan leléptem. Mikor lefoglaltam a szállást az volt a főbb szempont, hogy olcsó legyen, mert akkor többet tudok repülni. Gondoltam repülésre akkor is szert teszek, ha két hétig nem eszek, a szállás az meg olyan amilyen.

Másnap reggel 6:40-kor keltem, mivel Irány a Milford, csak most nem a levegőből, hanem a földről-vízről. Reggel 8-kor indult a busz a megadott helyről, ami 100 méterrel volt odébb a szállástól. Hát az út 280 km, csak oda, mivel hatalmas kerülővel tud a busz oda jutni, ellentétbe a repülővel, aminek csak 20 perc volt. Mondtam is a magamét, de mindegy ez a nap erre van rászánva. Közben megálltunk többször is a busszal. Az út elég kanyargós volt, főleg mikor beértünk a Fjordok közé, minden üléshez volt biztonsági öv, amit használni kellett, a sofőr folyamatosan beszélt menet közben. Sajnos az időjárással nem volt szerencsénk ma, mivel a hegyek között esett az eső, és erős volt a szél is, Kicsit lógattam is az orromat, hogy ennyit megtettünk és nem láthatom igazi szépségében, de azért pozitív volt így is. A hajóállomás ahonnan indult a hajó, olyan volt, mint egy modern repülőtér, volt beszállókártya meg minden. A jó az volt, hogy minden szervezett volt és nem kellett várni semmit, a busz időben érkezett, és egyből beszálltunk, és Go. A kávé, tea ingyenes volt a fedélzeten, ami jól is esett, mert kivételesen hideg volt. Nem sokat szaroztam a zuhogó eső ellenére, felmentem a legfelső deckre, mivel nekem ezt látni kell, ha esik, ha fúj, nem volt sem esernyőm, sem esőkabátom. El is áztam rendesen, az útlevelem húllásmosra ázott a belső zsebembe, de nem érdekelt nagyon, nem vagyok nyálas szájú, nem azért jöttem, hogy kávét szürcsölgessek a kabinba. Láttunk fókákat, messzebbről delfineket is, meg rengeteg vízesést. Sikerült 230 fotót készítenem. A hajóút 100 perces volt, végighajóztuk az egész fjordot, amit tegnap végigrepültünk, hát….. szép volt. Érdekessége a Fiordland Nemzeti Parknak, hogy Új-Zéland legvadabb, legcsapadékosabb része. A hegyláncok folytonosságát felszíni vizek szakítják meg: folyók, tavak vagy épp a tenger. A rengeteg eső a tenger felszínén édes vizű réteget képez a fjordokban. Az erdő fáiból kimosott csersav foltokban megszínezi a vizet, így a víz felszíne sötétté válik. Állítólag az élővilága is kivételes. Az évi átlagos csapadékmennyiség 6500 mm, átlagosan 180 napon át. Bekúsztunk egy vízesés közvetlen közelébe is, persze én legelöl csápoltam, mint egy koncerten, nem foglalkozva a vízpermet hatalmas erejével, olyan volt mintha zuhanyoztam volna az esőben, de mindegy volt már, úgy is csak a kamerát sajnálgattam, de jól bírta a vizet. Nagyon szépek a képek, de nem bírom hangsúlyozni, hogy közelébe se érnek a valóságnak. A hajókázás végeztével indultunk vissza Queenstownba egyből, este 19:45-re érkeztünk meg. A haza vezető úton filmet néztünk így gyorsan eltelt az út. Este Sea-Food vacsorát ettem thai módra.

Másnap reggel gyorsan kipattantam az ágyból fél nyolckor, gyors zuhanyzás és elhagytam az objektumot mielőtt a jómadarak felébrednek. Az egyik ráadásul ruhába aludt, szép este lehetett...

Elmentem abrakot venni, mivel egész napos túrára készültem. Irány a Ben Lomond treck. Az út erdővel kezdődött és folyamatosan vitt felfelé, mivel itt nagyon meredekek a hegyek. Két alkalommal patakot is kereszteztem, persze ezek nem olyanok mint otthon, hanem szélesebbek és gyorsan folynak, de pár centi mélyek voltak csak, így a bakancsom könnyen vette az akadályt. Egy idő után elfogyott az erdő és bokros-füves rész következett, egészen a csúcsig, bár ott mál gyakran sziklákon kellett kapaszkodni. Órákon keresztül csak mentem felfelé, az utolsó fél órában, már meg kellett állni 5 percenként, mert hiába a kivalló erőnlétemnek, nem igazán bírtam bevallom őszintén. A csúcs 1758 méter volt, persze nem úgy mint a Kékestető, hogy a parkolóból csak 10 perc, hanem a tengertől indulva, mikor elértem csillagokat láttam, nem gondoltam volna hogy ilyen megerőltető lesz, a múltkori sikeres túrák után. A kilátás az viszont elbűvölő volt, persze mondanom sem kell alattunk kúsztak a felhők. Kiállva a szikla végére elég ijesztő volt, mivel szakadék volt közvetlenül. Egy fél órás pihenő után folytattam az utat lefelé csak másik útvonalon. 17:00-re értem haza és teljesen elfáradtam, alig vittek a lábaim. Reggel 9-17- ig. folyamatosan mentem hát nem csoda. beismerem, hogy a hegymászás egy igen kemény fizikai sport. Gondoltam este elmegyek sétálni a városba, de miután felálltam a fotelból és mentem pár lépést, úgy döntöttem, hiába ez az utolsó napom egyszerűen nincsen kedvem hozzá, mert iszonyúan fájtak a térdeim, talán a lefele jövet rosszabb volt, mint a felfelé. A körülnézést a városban délelőttre halasztom a repülő úgy is csak 14:35-kor indul.

Kisgép-nagygép együtt megfér a reptéren, nincs az, hogy húzzál ki holdingolni.

Hogy is van akkor ez?

Ráadásul van még két füves pálya keresztbe, és mindegyik üzemel.

Mi is betonról indultunk, fűre érkeztünk, de valahogy működik a rendszer.

Magyarországon miért nem kivitelezhető????????????????????????????

Queenstown-Auckland

Szabó Gergőnek tettem fel ezt a képet, nehogy unatkozzon, hátha kiderülnek a gép paraméterei.

A Wakatipu-tó, érdekessége, hogy számos jelenetet itt készítettek a Gyűrűk Ura című filmben.

Pl.: Amon Hennél játszódó részt, ahol az utazó orkokkal csatáznak, és a szövetség feloszlik.

Bár én nem vagyok nagy szakértője a témának, de van olyan utazási iroda, ami pont erre szakosodott, és elviszik a megszállottakat a forgatás helyszíneire.

Hegycsúcson.

Fél óra láblógatás.

Nemcsak repülőből szép a felhők felett!

Folyamatosan kúsznak a felhők.

Menet közben

Milfordról hazafelé.

Sajnos esett az eső, de itt, nem ritka dolog ez.

Zuhatag

Csurom vizesen.

Leszállás után.

Queenstown

Rengeteg tó található a hegyek közt.

A legszebb-legnagyobb.

Közelebbről

Távolabbról

Milford-Sound

Milford Airport alattunk.

Rengeteg fotót, videót csináltam, de sajnos mindet nem tudom felrakni.

De a lényeg azért érzékelhető.

A következő bejegyzés febr. 21-én várható!

További Szép Napot Mindenkinek!