Queenstown.
Elérkezett a nap, és felkerekedtem a nagy utazásra. A repülő 14:35 kor indult Aucklandból. A légitársaság az AirNew-Zeland volt egy régi Boeing 737-300-assal. A repülőtérre busszal mentem ki, mert az volt a legolcsóbb, de teljesen megfelelő volt és megvettem a visszaútra is a jegyet. A felszállás jó volt kicsit az unalmastól eltérő, mivel ahogy elemelkedtünk egyből kifordult a gép elég élesen.
A repülő tele volt szinte, ráadásul a folyosó mellett ültem hátul, így sajnos nem sokat láttam a tájból, de nem nagyon izgattam magam, mert tudtam, hogy nemsokára átpattanok az én világomba egy Cessnába és látni fogom az egészet premier plane. A repülő, ahogy közeledett a leszálláshoz, egy völgybe ment, mivel balról-jobbról kinézve hegyek voltak nem is olyan messze. Elég érdekes a megközelítési eljárás, egy völgybe megy a repülő leszállás előtt a hegyek közt. Azon gondolkoztam milyen lehet az eljárás, ha vészhelyzet van? Biztos izgi…
A repülőtér nem olyan nagy, de nagyon jól nézett ki, miután felvettem a csomagomat láttam egyből, hogy merre is van a repülőklub, ahol lefoglaltam a gépet. Kb. 200 métert kellett gyalogolnom.
Hangsúlyozom ELLENŐRZÖTT repülőtér, mégis simán a kisgépes részről bejutattam az ÜZEMI területre (persze pilóta papírral csak) mindenféle id….k által kitalált tapizás, eljárás nélkül, és mégis működik a dolog!!!! Külön vannak a kisgépesek és senkit nem zavarnak a nagygépes résznél, csak azonos pályáról szállnak fel. Persze a terminálba megvolt a szokásos rutin, amivel nem is volt semmi gond. De a repülőklubnál semmi, csak az, hogy Üdvözlünk, késszen, állsz? Kérdeztem, hogy kéne repterv mivel ellenőrzött repülőtér, a Pilóta kolléga majdnem elkezdett röhögni. Magyarország ilyen szempontból sokkal bonyolultabb, mivel szellemileg retardált emberek irányítják az országot, akiknek annyi eszük van, mint egy marék szárított lepkének, és minden túl van komplikálva úgy, hogy saját magunk is elveszünk a dolgokba és azt sem tudjuk már a végén, hogy mi is a dörgés, magunkat szívatjuk le, senki mást! (Tisztelet a kivételnek!)
A recepciós srác mondta, hogy az emberem még nem érkezett meg, de nem is volt még 17: 00, így vártam kint a teraszon. Majd tíz perc elteltével megérkezett pontosan a Cessna 172-es. Kiugrott belőle egy váll lapos srác és integetett, mintha már régóta ismernénk egymást. Megtankolta a gépet, aztán feljött a teraszra. Kérdezte, hogy mit szeretnék, én meg elmondtam neki az igényt, hogy a Milford-Soundot szeretném megtekinteni és hogy mennyit szánok rá. Persze az árakat tudtam, előre mert már le lett levelezve. Bepattantunk a talicskába aztán GO. Forgalom azért nagyobb volt, mint Sármelléken, rengeteg helikopter, cikázott össze-vissza, mint a molylepkék. Java rész mindegyik a Milford túrákat repül az utasokkal, télen meg hordják fel a síelőket a különböző hegycsúcsokra. A repülőben nem volt semmi ismeretlen, de a tájban annál inkább. Mivel magasan van a reptér full gázzal mentünk elég sokáig. A táj elbűvölő egyszerűen nem lehet vele betelni, szerencsére az időjárásra nem volt panasz bár, mikor leereszkedtünk a Milfordnál a hegyek közé, a Rock&Roll-tól lett egy két homályos fotó. Néha úgy éreztem mikor közel repültünk egy hegycsúcshoz, hogy húzna magához, elkezdem lógatni az ellenkező irányba, néha volt egy-két lórúgás, de amúgy semmi különös, bár a hegyvidéki repülés errefelé egy 5 órás átképzést jelent, amit nem is csodálok. Quenstownból felszállva felemelkedtünk 7500 feetre de a hegycsúcsok még akkor is karcolták néha a seggünket. Kérdeztem az emberemtől, hogy mi az eljárás vészhelyzet esetén? Nem igazán kaptam megfelelő, megnyugható választ. Feltettem máshogy a kérdést: Veszélyes erre felé repülni? Yesss. Ok pont erre voltam kíváncsi. Mivel ha leáll a motor, akkor még a térdre-imára sincsen idő, mivel meredek hegycsúcsok mindenhol, sima talaj sehol. Persze mentő mellényt kellett viselni, mert hát, vagy hegy, vagy víz, vagy a reptér. Megkerültük a kérdéses területet és lesüllyedtünk alacsonyabbra, rengeteg vízesést lehetett látni nagyon gyönyörű volt, volt, hogy hátszélbe 140 csomóval is hasítottunk, de szembeszélbe kapartunk, mint a Foxi-Maxi. A Milford után elrepültünk a legnagyobb vízesés felé is, ami már nem annyira látogatható a turisták által, mivel olyan helyen van. Kb. 540 méteres vízesés három lépcsőben, ami a csúcsok között lévő hatalmas tóból indul. Na az már nem semmi, bár megnéztem volna a földről is ahol becsapódik a víz, de sajnos erre már nem volt lehetőségem. Fantasztikus látvány. Ezután vissza a repülőtérre, másfél órát sikerült letekerni a hegyek közt, fantasztikus élmény volt, kár, hogy nem oszthattam meg senkivel, mivel volt még két szabad hely a repcsiben. Megmondom őszintén, hogy én teljesen megkeveredtem, mert mindenhol csak hegy volt ammere a szem ellát, persze emberem mindig mondta az új irányt. Érdekes módon mikor vissza értünk a reptérre mindenki eltűnt, minden bezárt, de ez nem nagyon zavart. Kérdeztem a Safety pilóta sráctól, hogy nem vágyik e nagyobb repülőre, de azt mondta, hogy talán egyszer, jelenleg nem. Hát valahogy megértem, mivel ezt a tájat nem nagyon lehet megunni. Fizettem és eljöttem elégedetten. Visszamentem a terminálhoz, és megvártam a következő buszt, ami bevitt a városközpontba. Egyedül voltam az elején, a buszon, így előre ültem a sofőrhöz és beszélgetésbe bonyolódtunk, miután kiderült, hogy siklóernyőzik. Elég közvetlen volt. A város nagyon gyönyörű, kicsi, de igen nagy a mozgás, főleg este. Rengeteg hátizsákos turistával az élen.
Az egész város a hátizsákosokból, turistákból él. Ennek köszönhetően rengeteg sportbolt, utazási iroda meg túrafelszereléssel foglalkozó üzlet meg étterem, ajándék bolt, na meg Back Packers szállás, de meg van a maga varázsa az egész városnak.
A szállással annyira nem voltam megelégedve, mivel 8 ágyas szobába voltam, ezzel nem is lett volna gond, de éjjel háromkor még nem tudtam aludni, mert akkor a ricsaj mindenhol, mintha délután lenne.
Mikor beléptem a szobába két húszon éves holland fogadott rövid bemutatkozás, aztán csak annyit mondtak, hogy a hűtőbe ott van a sör, aztán sodorták tovább a cigarettát. Na, szóval nem az én világom, de nagyon rendesek voltak, Csak pihenni nem lehetett, mert jött be a többi félnótás. Elmentem velük, mert nagyon hívtak, de ittam egy sört aztán udvariasan leléptem. Mikor lefoglaltam a szállást az volt a főbb szempont, hogy olcsó legyen, mert akkor többet tudok repülni. Gondoltam repülésre akkor is szert teszek, ha két hétig nem eszek, a szállás az meg olyan amilyen.
Másnap reggel 6:40-kor keltem, mivel Irány a Milford, csak most nem a levegőből, hanem a földről-vízről. Reggel 8-kor indult a busz a megadott helyről, ami 100 méterrel volt odébb a szállástól. Hát az út 280 km, csak oda, mivel hatalmas kerülővel tud a busz oda jutni, ellentétbe a repülővel, aminek csak 20 perc volt. Mondtam is a magamét, de mindegy ez a nap erre van rászánva. Közben megálltunk többször is a busszal. Az út elég kanyargós volt, főleg mikor beértünk a Fjordok közé, minden üléshez volt biztonsági öv, amit használni kellett, a sofőr folyamatosan beszélt menet közben. Sajnos az időjárással nem volt szerencsénk ma, mivel a hegyek között esett az eső, és erős volt a szél is, Kicsit lógattam is az orromat, hogy ennyit megtettünk és nem láthatom igazi szépségében, de azért pozitív volt így is. A hajóállomás ahonnan indult a hajó, olyan volt, mint egy modern repülőtér, volt beszállókártya meg minden. A jó az volt, hogy minden szervezett volt és nem kellett várni semmit, a busz időben érkezett, és egyből beszálltunk, és Go. A kávé, tea ingyenes volt a fedélzeten, ami jól is esett, mert kivételesen hideg volt. Nem sokat szaroztam a zuhogó eső ellenére, felmentem a legfelső deckre, mivel nekem ezt látni kell, ha esik, ha fúj, nem volt sem esernyőm, sem esőkabátom. El is áztam rendesen, az útlevelem húllásmosra ázott a belső zsebembe, de nem érdekelt nagyon, nem vagyok nyálas szájú, nem azért jöttem, hogy kávét szürcsölgessek a kabinba. Láttunk fókákat, messzebbről delfineket is, meg rengeteg vízesést. Sikerült 230 fotót készítenem. A hajóút 100 perces volt, végighajóztuk az egész fjordot, amit tegnap végigrepültünk, hát….. szép volt. Érdekessége a Fiordland Nemzeti Parknak, hogy Új-Zéland legvadabb, legcsapadékosabb része. A hegyláncok folytonosságát felszíni vizek szakítják meg: folyók, tavak vagy épp a tenger. A rengeteg eső a tenger felszínén édes vizű réteget képez a fjordokban. Az erdő fáiból kimosott csersav foltokban megszínezi a vizet, így a víz felszíne sötétté válik. Állítólag az élővilága is kivételes. Az évi átlagos csapadékmennyiség 6500 mm, átlagosan 180 napon át. Bekúsztunk egy vízesés közvetlen közelébe is, persze én legelöl csápoltam, mint egy koncerten, nem foglalkozva a vízpermet hatalmas erejével, olyan volt mintha zuhanyoztam volna az esőben, de mindegy volt már, úgy is csak a kamerát sajnálgattam, de jól bírta a vizet. Nagyon szépek a képek, de nem bírom hangsúlyozni, hogy közelébe se érnek a valóságnak. A hajókázás végeztével indultunk vissza Queenstownba egyből, este 19:45-re érkeztünk meg. A haza vezető úton filmet néztünk így gyorsan eltelt az út. Este Sea-Food vacsorát ettem thai módra.
Másnap reggel gyorsan kipattantam az ágyból fél nyolckor, gyors zuhanyzás és elhagytam az objektumot mielőtt a jómadarak felébrednek. Az egyik ráadásul ruhába aludt, szép este lehetett...
Elmentem abrakot venni, mivel egész napos túrára készültem. Irány a Ben Lomond treck. Az út erdővel kezdődött és folyamatosan vitt felfelé, mivel itt nagyon meredekek a hegyek. Két alkalommal patakot is kereszteztem, persze ezek nem olyanok mint otthon, hanem szélesebbek és gyorsan folynak, de pár centi mélyek voltak csak, így a bakancsom könnyen vette az akadályt. Egy idő után elfogyott az erdő és bokros-füves rész következett, egészen a csúcsig, bár ott mál gyakran sziklákon kellett kapaszkodni. Órákon keresztül csak mentem felfelé, az utolsó fél órában, már meg kellett állni 5 percenként, mert hiába a kivalló erőnlétemnek, nem igazán bírtam bevallom őszintén. A csúcs 1758 méter volt, persze nem úgy mint a Kékestető, hogy a parkolóból csak 10 perc, hanem a tengertől indulva, mikor elértem csillagokat láttam, nem gondoltam volna hogy ilyen megerőltető lesz, a múltkori sikeres túrák után. A kilátás az viszont elbűvölő volt, persze mondanom sem kell alattunk kúsztak a felhők. Kiállva a szikla végére elég ijesztő volt, mivel szakadék volt közvetlenül. Egy fél órás pihenő után folytattam az utat lefelé csak másik útvonalon. 17:00-re értem haza és teljesen elfáradtam, alig vittek a lábaim. Reggel 9-17- ig. folyamatosan mentem hát nem csoda. beismerem, hogy a hegymászás egy igen kemény fizikai sport. Gondoltam este elmegyek sétálni a városba, de miután felálltam a fotelból és mentem pár lépést, úgy döntöttem, hiába ez az utolsó napom egyszerűen nincsen kedvem hozzá, mert iszonyúan fájtak a térdeim, talán a lefele jövet rosszabb volt, mint a felfelé. A körülnézést a városban délelőttre halasztom a repülő úgy is csak 14:35-kor indul.
A Wakatipu-tó, érdekessége, hogy számos jelenetet itt készítettek a Gyűrűk Ura című filmben.
Pl.: Amon Hennél játszódó részt, ahol az utazó orkokkal csatáznak, és a szövetség feloszlik.
Bár én nem vagyok nagy szakértője a témának, de van olyan utazási iroda, ami pont erre szakosodott, és elviszik a megszállottakat a forgatás helyszíneire.
Ilyen lehet talán a mennyország... Csodás...
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés